A mi történetünk

Sziasztok!

Most újra egy egyrészes történetet hoztunk nektek. Előreláthatólag jövőhéttől már egy hosszabb sztori részeit fogjuk feltenni. Viszont újra szeretnénk felhívni a figyelmeteket a Vélemények sávra. Jó lenne, ha hagynátok magatok után egy kis pipát legalább, mert vélemények nélkül nem tudjuk, hogy érdemes-e folytatni amit csinálunk. Na de nem húzom tovább az időtöket. Jó olvasást.

Ott voltál te. Mindig ott voltál.  Ám egyszer csak egy hatalmas rejtélyt hagytál magad után. Te nem voltál más, mint az egyik legjobb barátnőm. Egyik nap – végül is, mint minden nap – lejöttél hozzám és leültél a kedvenc fotelodba. Ám most mégis más voltál, mint amilyen szoktál lenni. Máskor mindig mosolyogsz és beszélsz és beszélsz. De most nem. Csak ültél a fotelban és bámultál magad elé. Hiába volt ott a pasim és próbálta elterelni rólad a figyelmem – nem sikerült neki. Egyszerűen – a fura viselkedésed miatt – nem tudtam máshova nézni. Mi van veled? Talán történt valami rossz? Ezt már nem bírom tovább! Megkérdezem!

-Hé! Minden rendben?

Nem válaszoltál. Csak bámultál magad elé ugyanazzal az üres tekintettel, mint ami akkor látszódott a szemedben mikor beléptél és elhelyezkedtél a kis „trónodon”. Már épp azon voltam, hogy odamegyek hozzád és összekócolom a hajad – amit persze nagyon utáltál, ezért is gondoltam, hogy ez majd visszahoz téged ebbe a világba – mikor megszólaltál.

-Szerinted? ...

Majd megint elhallgattál egy kis időre.

-Én milyen vagyok? …

Olyan volt, mintha nem tudnád befejezni a kérdésedet. De egy rövid szünet után folytattad.

-Szerinted én milyen vagyok? – közben pedig lassan felém fordultál, de a tekinteted még mindig olyan üres volt. Nem tudtam kivenni, hogy mire gondolhatsz. Aztán folytattad. – Milyen vagyok valójában? – Meghökkenve néztem rád. „Miért kérdezed ezt?” gondoltam magamban. – Szerinted bennem érdemes megbízni? Vagy inkább játszom a megértő barátot majd hátba támadom a másikat?  Mikor meghallod a nevem, látsz rólam egy képet vagy csak simán eszedbe jutok, mit gondolsz rólam? Kétszínű? Hazudós? Vagy talán igaz barát? Régen mikor kisebb voltam, úgy gondoltam, hogy a világnak vagy legalább egy embernek szüksége van rám.  Vajon ez igaz? Vagy az lenne a legjobb, ha örökre eltűnnék? Vajon az emberek szeretnek vagy utálnak? Vajon én csak egy teher vagyok? Megérdemeltem egyáltalán, hogy egészségesnek születtem és az is vagyok?  Hiszen mit tudok én felmutatni? Semmit… Hiszen, egy nagy senki vagyok… El kéne már tűnnöm…. Te mit gondolsz? Mik a válaszaid? 

A meglepődöttségtől alig tudtam levegőt venni, nemhogy még ennyi kérdésedre válaszolni. Ekkor felálltál a fotelból és elindultál kifelé. Megálltál az ajtóban és visszanéztél.

-Gondoltam.. – mondtad, majd kimentél az ajtón.Az ajtó csapódására magamhoz tértem és utánad rohantam. De mikor kiértem… már nem láttalak sehol.

-Hol vagy? Ez nem jó játék! – kiabáltam a semmibe, de nem jött válasz.Attól a naptól fogva soha nem láttalak. Hiába mentem el a szüleidhez érdeklődni felőled, ők soha nem mondtak nekem semmit. Vajon életben vagy valahol? Vajon jól vagy? És mi volt az a dolog akkor olyan hirtelen? Soha nem fogom elfelejteni… Még mindig reménykedek, hogy egy nap majd megint csengetés nélkül bejössz a házba, feljössz az én szobámba, leülsz a fotelba, amit annyira szerettél, csillogó szemeiddel felém fordulsz, elmosolyodsz és elkezdesz beszélni valami hülyeségről, amin egy jót nevetünk. A barátom mindig azt kérdezi tőlem, – mikor hosszasan bámulom a neked szépen, tisztán fenntartott fotelt – hogy miért nem felejtelek már el? Soha nem fogja megérteni, hogy milyen fontos barát voltál – és még mindig vagy - számomra.  Mindezt a csillagoknak mondom el, mert ha a legrosszabb dolog történt, ami egy embernek csak az eszébe juthat, akkor biztos vagyok benne, hogy a mennyben vagy, viszont ha élsz, akkor egy és ugyanaz alatt az ég alatt vagy, és ugyanazt bámulod, amelyiket én is. Remélem, eljut hozzád az üzenetem.