Szilveszter

Sziasztok!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánunk minden olvasónknak!
Ezen a hétvégén egy újabb egyrészes történetet hoztunk el nektek. Remélem tetszik :D Jó olvasást!

Volt egy lány. Vagy talán nem is volt? Lehet, hogy az én képzeletem szüleménye csupán. Mikor először láttam Szilveszter volt. A bal csuklóján belül egy tetoválás díszelgett: 365. Nem tudtam akkor még, hogy mit jelent. Annyit biztosan tudtam, hogy nem a falunkba valósi.

Egy nap viszont ez a lány odaköltözött a szomszédunkban lévő házba. Egyedül. Az arca viszont nem a magányt, hanem a boldogságot tükrözte. De nem ez volt az érdekes. Hanem a tetkója. Biztos voltam benne, hogy 365, de most 218 volt. Talán újat varratott. De miért pont 218? A 365 okés, hisz annyi napból áll egy év. Na de mindegy.

Erre rá 5 hétre, amikor már nyár volt, anyu megkért, hogy vigyek át neki egy kis jégkrémet és barátkozzak össze vele. Hiszen az a lány is 16, akárcsak én.

- Szia! Nincs kedved eljönni a folyóhoz beszélgetni? Hoztam jégkrémet.

- Szia! Persze, hogy van!

A folyónál:

- És, hogy-hogy egyedül?
- A szüleimnek még van jó pár elintéznivalója a munkahelyükön. Én nem akartam ezt megvárni, így megkértem őket, hogy idejöhessek nélkülük hamarabb.
- Értem. És ők mikor jönnek?
- Szilveszter után.

 Még kérdezősködtem párat. Persze Ő is szintúgy érdeklődött. Nem is kérdeztem a tetkójáról. Most 183 volt. Féltem, hogy rosszat mondok. Általában hetente egyszer találkoztunk. Akkor sem beszéltünk olyan sokat, mégis szinte a testvéremnek éreztem. A kezén a számok pedig mindig csökkentek. Egyre kevesebb és kevesebb volt. De soha nem mertem megkérdezni tőle, hogy miért! 1 hét múlva Szilveszter!

- Szia! Nincs kedved velünk ünnepelni az Új Évet?
- Szia! Sajnálom, de nem mehetek. A szüleim akkor fognak idejönni.
- Oh, tényleg. Bocsánat! Ha majd szeretnétek, nyugodtan gyertek át. Szívesen látunk titeket.
- Köszönjük a meghívást!

Rámosolyogtam, majd elköszöntem. Szilveszterkor a visszaszámlálás után kinéztem az ablakon, mely pont az övére nézett. Sötét volt odabent. Fura. Gyorsan átrohantam. Az ajtó nyitva volt. Csak egy üzenet díszelgett a kopott asztalon az üres szobában.

„Kedves Szomszédom!

Láttam rajtad, hogy nagyon érdekel téged a kezemen lévő szám. Születésem óta egy olyan betegségben szenvedtem, mely megszabta életidőmet. Mikor megszülettem, pont Szilveszterkor, már a kezemen voltak. Akkor pontosan 6205-öt számlált. Ami 17 évvel egyenlő. Az időm pontosan 1 órakor jár le.

Köszönöm, hogy mindig velem voltál!”

15 perc 1 óráig. Vajon hol lehet? Megvan! A folyó! Ha sietek, akkor még megmagyarázhatja ezt a bolondságot. Mikor megérkeztem, ott ült a megszokott helyen.

- Hé! Mi az a hülyeség, amit a levélben írtál?
- Az nem az! – Közben megfordult és felém nézett. Tiszta könnycsepp volt az arca. – Minden igaz, amit ott leírtam. – Majd mosolyra húzódott szája. – Te elfelejtesz engem, én viszont soha Téged! Köszönök mindent!
- Hazudsz! Nem fogsz meghalni! Nem halhatsz meg! Felfogtad?! – kiabáltam vele, a könnyeimmel küszködve.

Az égen ekkor felvillant egy csillag.

- Légy boldog örökre!

Hallottam, de mikor visszanéztem felé,… már nem volt ott. Óriási pelyhekben kezdett el hullani a friss, tiszta, fehér hó. Hazafele a patakokban csordogáló könnyeim az arcomra fagytak. Másnap, mikor felkeltem, olyan… hiányérzetem volt. Nem tudtam miért. Viszont azt a szilvesztert, egy fura, még számomra is rejtélyként szolgáló okból soha nem akartam elfelejteni. És a szomszéd ház. Mintha valami hozzákötött volna. Minden reggel megálltam előtte, olyan tudattal, hogy kijön onnan az a valaki, aki majd visszaadja annak a bizonyos évnek és Szilveszternek az emlékeit.

Örökké várni fogok rá!