Elnézéseteket kérjük, hogy ilyen későn hoztuk az új sztorit. Ez a bejegyzés egy egyrészes történet lesz. Remélem elnyeri a tetszéseteket :D Jó olvasást!
Te mit tennél, ha kedved szerint
eljátszadozhatnál az idővel? Ha visszatekerhetnéd, hogy tudj aludni még egy
kicsit? Hogy újra átélhess egy boldog pillanatot? Csodálatosan hangzik. Igaz?
De ez mind csak ámítás. A nevem Emily. 18 éves vagyok és egy őrangyal.
Félreértés ne essen, én is csak egy egyszerű ember vagyok, egy különleges
képességgel megátkozva. Az időutazással. Bár ez így jól hangzik, és
elképzelésünkben megannyi vicces, izgalmas dolgot tehetünk meg, de hé! Ez a
valóság! Itt mindennek ára van! Az összes embernek van egy életkorlátja,
amennyi évig élhet. Az enyém kereken 100 év volt. Hogy honnan tudom? A bal
kezem mutatóujján található számról. Most 25.550 napot, azaz 70 évet élhetek.
Igen, ha kiszámoljuk, akkor ez nem stimmel. Miért? Mondtam, hogy a képességem
egy átok. Mikor utazok az időben – ahány órát, napot vagy akár évet megyek
vissza – az levonódik az életkorlátomból. Veszélyes „játék” egy tininek. Mégis…
próbálok vele óvatosan és bölcsen cselekedni. Sosem használom a magam javára,
bármilyen szorult helyzetben is vagyok. Legfőbb célom a katasztrofális
balesetek megakadályozása. Sajnos legtöbbször hónapokat kell várni, hogy
kiderüljön mi okozta a problémát. Ez nem a legkedvezőbb tény számomra… A
lényeg, hogy mostanában nagyon kevés baleset van, így nyugodtam élhetem az
unalmasan átlagos napjaimat. Most vagyok végzős a nem éppen legelitebb
iskolában. Évfolyamelső vagyok, ami miatt sokan szekálnak, de nem érdekel.
Viszont van egy srác az osztályban, Jung Il Hoon, aki magasan túltesz a többieken.
Nem tudom mit ártottam neki, de az első pillanattól kezdve folyton
keresztbe tesz nekem… Végül is, már hozzászoktam. A héten viszont nem láttam. Fura.
De legalább nyugodtan tölthettem el ezt az időt. Most éppen hazafele sétálok.
- Hát ez? – állok meg a gyászjelentéseknél.
– Jung Il Hoon. – olvasom hangosan. – A dátum pedig, - húzom végig ujjam a
vékony papíron. – December 31. Az pont egy hete volt. Ami azt jelenti, hogy… -
gondoltam a legrosszabbra. – Áhhh! Dehogy is. – hessegettem el fejemből
képzeleteimet. – Tuti volt másik ilyen nevű ember itt.
A hétvége után viszont első
sejtésem ért célba. Éppen a folyosón sétáltam, amikor hallottam Il Hoon két
haverját dumálni. Pont róla volt szó:
- Te is hallottad mi történt
szilveszterkor?
- Ahham… Bárcsak visszatekerhetnénk az
időt.
- Na ne hülyéskedj! Tudod, hogy az ilyen
csak a mesékben van.
- Tudom… De akkor is… - szomorodott el
még jobban.
Talán még egy könnycsepp is végiggördült
az arcukon. Nem gondoltam volna, hogy ilyenek is tudnak lenni.
- Mi történt pontosan? – léptem oda
hozzájuk.
- Cöh… Mi a francnak akarod te azt
tudni?
- Mert érdekel.
- Na kopj le gyorsan, mielőtt beverem a
képed!
- Héhé! Nyugodj már meg! – állította le
agresszív barátját. – Elhívták a G&B Night Clubba, hogy bulizzon Ő is… -
megállt és vett egy mély levegőt. – De, amikor leszállt a kórház melletti
buszmegállóban és elindult, egy részeg kamionsofőr… matricát csinált belőle.
Az utolsó szavakat könnyeivel
küszködve mondta ki. Szótlanul átnyújtottam neki egy papír zsebkendőt és elsétáltam.
Szóval mégis van szívük. Nem is tudtam, hogy Il Hoon ilyen sokat jelent nekik. Ellentétben
velem, akinek még barátai sincsenek. Ő többet ér nálam. Ezekkel az érzésekkel
vezérelve elővettem kis zsebórámat és beállítottam az aznapi dátumot, majd a
baleset előtti időpontot.
Mikor újra kinyitottam pilláimat,
láttam Őt. Ott állt a buszon, megszokott szakadt farmerkabátjában. Gyorsan a
megállóhoz siettem. Mikor leszállt, egyből elindult volna, de én megragadtam a
kezét:
- Várj!
- Hagyj már békén te bolond csaj! – és
kirántotta kezét karjaim közül.
De nem adom fel! Nem engedem,
hogy megtörténjen! Láttam közeledni a gyilkos kamiont. Felpattantam a földről
és Il Hoon után futottam. Hatalmas lendülettel löktem előre, így ő megúszta egy
egyszerű térdre eséssel, a kamion csapását pedig én kaptam.
- Hé! Mi volt ez Emily? – fordult hátra.
– Miért tetted? – mászott testem mellé.
- Szóval tudod a nevem...
Az utolsó dolog, amit láttam, az
Il Hoon könnyes arca, miközben arra kér, hogy ne haljak meg. A számok eltűntek
az ujjamról, az óra pedig porrá vált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése