Nélkülem vagy Nélküle?

Sziasztok!
Elnézéseteket kérjük, hogy ilyen későn hoztuk az új sztorit. Ez a bejegyzés egy egyrészes történet lesz. Remélem elnyeri a tetszéseteket :D Jó olvasást!

Te mit tennél, ha kedved szerint eljátszadozhatnál az idővel? Ha visszatekerhetnéd, hogy tudj aludni még egy kicsit? Hogy újra átélhess egy boldog pillanatot? Csodálatosan hangzik. Igaz? De ez mind csak ámítás. A nevem Emily. 18 éves vagyok és egy őrangyal. Félreértés ne essen, én is csak egy egyszerű ember vagyok, egy különleges képességgel megátkozva. Az időutazással. Bár ez így jól hangzik, és elképzelésünkben megannyi vicces, izgalmas dolgot tehetünk meg, de hé! Ez a valóság! Itt mindennek ára van! Az összes embernek van egy életkorlátja, amennyi évig élhet. Az enyém kereken 100 év volt. Hogy honnan tudom? A bal kezem mutatóujján található számról. Most 25.550 napot, azaz 70 évet élhetek. Igen, ha kiszámoljuk, akkor ez nem stimmel. Miért? Mondtam, hogy a képességem egy átok. Mikor utazok az időben – ahány órát, napot vagy akár évet megyek vissza – az levonódik az életkorlátomból. Veszélyes „játék” egy tininek. Mégis… próbálok vele óvatosan és bölcsen cselekedni. Sosem használom a magam javára, bármilyen szorult helyzetben is vagyok. Legfőbb célom a katasztrofális balesetek megakadályozása. Sajnos legtöbbször hónapokat kell várni, hogy kiderüljön mi okozta a problémát. Ez nem a legkedvezőbb tény számomra… A lényeg, hogy mostanában nagyon kevés baleset van, így nyugodtam élhetem az unalmasan átlagos napjaimat. Most vagyok végzős a nem éppen legelitebb iskolában. Évfolyamelső vagyok, ami miatt sokan szekálnak, de nem érdekel. Viszont van egy srác az osztályban, Jung Il Hoon, aki magasan túltesz a többieken. Nem tudom mit ártottam neki, de az első pillanattól kezdve folyton keresztbe tesz nekem… Végül is, már hozzászoktam. A héten viszont nem láttam. Fura. De legalább nyugodtan tölthettem el ezt az időt. Most éppen hazafele sétálok.

-  Hát ez? – állok meg a gyászjelentéseknél. – Jung Il Hoon. – olvasom hangosan. – A dátum pedig, - húzom végig ujjam a vékony papíron. – December 31. Az pont egy hete volt. Ami azt jelenti, hogy… - gondoltam a legrosszabbra. – Áhhh! Dehogy is. – hessegettem el fejemből képzeleteimet. – Tuti volt másik ilyen nevű ember itt.

A hétvége után viszont első sejtésem ért célba. Éppen a folyosón sétáltam, amikor hallottam Il Hoon két haverját dumálni. Pont róla volt szó:

-   Te is hallottad mi történt szilveszterkor?

-   Ahham… Bárcsak visszatekerhetnénk az időt.

-   Na ne hülyéskedj! Tudod, hogy az ilyen csak a mesékben van.

-   Tudom… De akkor is… - szomorodott el még jobban.

Talán még egy könnycsepp is végiggördült az arcukon. Nem gondoltam volna, hogy ilyenek is tudnak lenni.

-     Mi történt pontosan? – léptem oda hozzájuk.

-    Cöh… Mi a francnak akarod te azt tudni?

-    Mert érdekel.

-    Na kopj le gyorsan, mielőtt beverem a képed!

- Héhé! Nyugodj már meg! – állította le agresszív barátját. – Elhívták a G&B Night Clubba, hogy bulizzon Ő is… - megállt és vett egy mély levegőt. – De, amikor leszállt a kórház melletti buszmegállóban és elindult, egy részeg kamionsofőr… matricát csinált belőle.

Az utolsó szavakat könnyeivel küszködve mondta ki. Szótlanul átnyújtottam neki egy papír zsebkendőt és elsétáltam. Szóval mégis van szívük. Nem is tudtam, hogy Il Hoon ilyen sokat jelent nekik. Ellentétben velem, akinek még barátai sincsenek. Ő többet ér nálam. Ezekkel az érzésekkel vezérelve elővettem kis zsebórámat és beállítottam az aznapi dátumot, majd a baleset előtti időpontot.

Mikor újra kinyitottam pilláimat, láttam Őt. Ott állt a buszon, megszokott szakadt farmerkabátjában. Gyorsan a megállóhoz siettem. Mikor leszállt, egyből elindult volna, de én megragadtam a kezét:

-   Várj!

-   Hagyj már békén te bolond csaj! – és kirántotta kezét karjaim közül.

De nem adom fel! Nem engedem, hogy megtörténjen! Láttam közeledni a gyilkos kamiont. Felpattantam a földről és Il Hoon után futottam. Hatalmas lendülettel löktem előre, így ő megúszta egy egyszerű térdre eséssel, a kamion csapását pedig én kaptam.

-   Hé! Mi volt ez Emily? – fordult hátra. – Miért tetted? – mászott testem mellé.

-   Szóval tudod a nevem...

Az utolsó dolog, amit láttam, az Il Hoon könnyes arca, miközben arra kér, hogy ne haljak meg. A számok eltűntek az ujjamról, az óra pedig porrá vált.

Halálos csók?

Sziasztok!

Meghoztuk a Halálos csók? második felét. Reméljük tetszeni fog, jó olvasást!

- Mi lenne az?
- Hagyd, hogy megéljem a hátralévő napjaimat. Csak az utolsó percben vedd el tőlem az életemet. Még látni akarom a felkelő és lenyugvó Napot. A diadalittas Holdat.
- Hol vannak a szüleid?
- Nem tudom. Mikor az orvos megmondta, hogy mennyi időm maradt még, itt hagytak. De nem bánom. Jó így nekem.
- Te tudod. Nara.
Megfordultam és ott hagytam őt. 4 nap mi? Bárcsak tovább él...  Nem! Mire gondolok? A dolgom az, hogy megöljem! De valamiért nem akarom. Másnap megint elmentem hozzá. Most is a szobában gubbasztott és bámult kifele az ablakon.
- Ma lenne a napja? – kérdezte halkan.
- Nem.
- Akkor minek köszönhetem látogatásodat Mr. Halálangyal?
- Jobb az utolsó napokat mindenféle dolgok kipróbálásával tölteni, mint bent ülni egy szobában és az ablakból nézni a világot. Azért jöttem, hogy felejthetetlenné tegyem ezt az időt számodra. És szólíts csak a nevemen. J-Hope vagyok.
- Köszönöm. J-Hope.
Akaratlanul az arcom pírbe borult. Lehajtottam fejem és intettem neki, hogy kövessen. Egész nap hevesen vert a szívem. Mikor ránéztem csak még vörösebb lettem. A mosolya olyan, mint egy angyalé. Nem akarom, hogy véget érjenek a napjai. Ha egy ilyen lány meghalna, akkor a világ nagyon sokat veszítene. Miért pont nekem kellett őt megkapnom? Vajon mi van, ha nem végzek vele, mikor eljön az idő? Csak elalszik és nem ébred fel? Vagy én is meghalok? Szeretném tudni. De nincs ki választ adjon. A következő három napot vicces és izgalmas dolgokkal zsúfoltuk tele. Bungee-jumping, vidámpark, tűzijáték.
Az utolsó nap. Nem akarom ezt. Eddig mindig imádtam az emberek végső perceit, de most fáj a szívem.
- Azért hoztál ide, ebbe a ligetbe csillagokat nézni, mert ezek az utolsó óráim?
- Igen. – feleltem alig hallhatóan.
- Köszönöm neked a mai napot. És az előző hármat is. Tényleg felejthetetlen emlékeket adtál nekem. Soha nem voltam még ilyen boldog.
Kezét pedig az enyéim mellé csúsztatta. Szinte éreztem az érintését. Minta beleborzongtam volna. A feje fölött a számok pedig minden perccel egyre csak csökkentek. Miért nem tudom megállítani az időt?
- Nézd! Hullócsillag! – mutatott a csillogó égi vászonra.
- Kívánj valamit.
Lecsukta éjfekete hosszú pilláit és elmotyogta szíve legmélyebb kívánságát. 60 másodperc. Addig végzek vele, amíg csukva van a szeme. Ha kinyitná, és akkor kellene, nem tudnék rá nézni.
Egy fekete angyal a csókjával is tud gyilkolni. Talán ez a legkíméletesebb módszer. Közelebb hajoltam hozzá és ajkaimat az övéivel összekulcsoltam. Éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp végigfolyik az arcán. Mikor elváltam tőle, nem hittem a szememnek.
Nara nem halt meg. És eltűntek a feje felől a számok. Már nem láttam a nevét és az életkorát. Hirtelen újra érezni kezdtem a kellemes szellőt és eltűntek a szárnyaim. Éreztem a cseresznyevirágok illatát. Újra ember lettem. Értetlen tekintettel néztem az előttem ülő lányra. Ő csak mosolygott és mélyen a szemembe nézett.
- Valóra vált a kívánságom.
Karjait a nyakam köré fonta és újra összefonódtak ajkaink. Leírhatatlan érzés járta át a testem.
- Szeretlek! Nara.
Suttogtam fülébe és szorosan magamhoz öleltem. Akkor úgy éreztem, hogy csak mi ketten vagyunk a világon.

Halálos csók?

Sziasztok!

Újra itt vagyunk :D Most is egy kis 2 részes történetet hoztunk el nektek. Remélem tetszeni fog :) Jó olvasást!

Imádom ezt a melót! Az áldozataim utolsó lélegzetvételei a legszebb muzsika számomra. A megbánó szavak hízelgések füleimnek. Utolsó kívánságok és a szerelmük nevei elhalkuló hangon. A meglepett arcok, mikor az utolsó döfést mérem testükre. Mikor egy hajszálon táncolnak az élet és halál között. Majd az élettelenül földre hulló kéz. A rezzenéstelen test. A megfagyott tekintetek. Minden olyan gyönyörű!

Hogy ki is vagyok? J-Hope. A Halál angyala! Érdekes. A nevem „remény”-t jelent, ezzel ellentétben pedig emberek életét veszem el. A látszat néha csal. Igaz?

Bár rejtély számomra, hogy mégis milyen módon lettem én halálangyal. Mikor még éltem, raboltam és gyilkoltam. Többször voltam már nevelőben és börtönben. Konkrétan nem érdekelt, hogy mi lesz a jövőmmel. Erre tessék. Egyik nap egy kocsi áthajt rajtam, a másik nap pedig fekete ruhában, hatalmas hollófekete szárnyakkal a hátamon ébredek, kezemben pedig egy tőr van, rajta egy számmal. Senki nem látott vagy hallott. Időközben mindent megtudtam. A számok az eddigi áldozataimat jelölik. Látom az emberek feje fölött a nevüket, életkorukat és, hogy mennyi idejük van még. Eleinte kicsit zavaró volt, de már hozzászoktam. Elég vicces.

Szakadó esőben sétálok a következő célpontom felé. Hmm... Egy sikátor. Érdekes hely. A kopott, omladozó falak még izgalmasabbá teszik a vérontást. Vajon játszadozzak egy kicsit vele? Vagy gyorsan végezzek vele? Olyan az arca, mintha érezné a halálát. Rémült. Csodálatos látvány.

-    Hoppá! Zsákutca. – Mondom, mintha hallaná.

-    Tudom, hogy itt vagy halálangyal! Végezni akarsz velem mi? Mutasd magad te gyáva! Olyan emberre rátámadni, aki nem is lát. Férgek!

Kétségbeesett kiáltásai tetézik a gyilkolás vágyamat. Megszorítom tőrömet, majd egy határozott mozdulattal a szívébe szúrom.

-    Tessék! Kérésedre nem hátulról támadtam.

Ördögi kacajom hallatszik, s lábam elé rogy a férfi.

-    12458.-ik áldozat. Gratulálok.

S kirántom testéből fegyveremet. Lassú, komótos léptekkel hagyom ott a tetthelyet. 1 hét múlva kapom a következő melót. Unalmas. Utálok várni. Ilyenkor mindig a környéket járom, hátha összefutok valakivel, akinek már csak pár perce van. Bár én magam nem végezhetek vele, de jó látni mások halálát.

A hollóm! Máris eltelt volna az 1 hét? Na, nézzük ki a következő páciens. Leveszem a lábához rögzített kis papírt, amin egy címet és egy nevet találok.

-    Kiosi Nara. Harlett Street 26. 13-as lakás. Hmm... Szép neve van. De, tuti egy öreg banya.

Itt állok az ajtaja előtt. Valamitől olyan fura érzésem támadt. Mi ez a hangulat? Mintha félnék átlépni a falon. Nem tetszik. Hát... Úgyis kiderül, ha bemegyek.

Mikor beléptem meglepő látvány tárult elém. A lakás fiatalosan volt berendezve. Öreg kanapéra, megviselt fotelekre számítottam. Érdekes. A hálószoba felé vettem az irányt. Lépéseim bizonytalanok voltak. Bent egy hosszú, fekete hajú lány üldögélt magányosan az ágyon.

-    Kiosi Nara. 18 éves. A hátralévő ideje pedig...

-    Szia!

Fordult felém hatalmas mosollyal az arcán. Körbenéztem, de rajtunk kívül nem tartózkodott ott senki.

-    Hahó!

-    Te nekem köszöntél? – lepődtem meg.

-    Ki másnak? – nevette el magát.

-    De én egy...

-    Tudom! Halálangyal vagy.

-    De várj! Te látsz engem? És hallasz is?

-    Igen! – kuncogott újra.

-    De, hogy lehetséges ez?

-    Nem tudom. Csak azt, hogy értem jöttél. Vagyis nem pont értem, hanem az életemért. Az előbb megszakítottam, amit mondani akartál a maradék időmmel kapcsolatban. Mennyi van még? Az orvosok azt mondták, hogy 10 nap. Na?

Közelebb léptem, hogy jobban lássam a számokat. 4 nap. Szomorúan néztem a szemeibe. Kékek voltak. Gyönyörű tengerkék színben pompáztak.

-    Szóval kevesebb van.

Csak bólintottam, helyeselve következtetését.

-    Szép a szárnyad. Ébenfekete. Biztos sok ember életét vetted már el, hogy így néz ki.

A szárnyunk élénksége, erőssége és, hogy milyen dús tollazata van, mind a megölt személyek számától függ.

-    Honnan tudsz ilyen sokat?

-    Olvastam. Amióta meg vannak számlálva a napjaim, elkezdtem olvasgatni a másvilágról. És ott találtam ezt az információt. De, szeretnék kérni tőled valamit.

Szilveszter

Sziasztok!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánunk minden olvasónknak!
Ezen a hétvégén egy újabb egyrészes történetet hoztunk el nektek. Remélem tetszik :D Jó olvasást!

Volt egy lány. Vagy talán nem is volt? Lehet, hogy az én képzeletem szüleménye csupán. Mikor először láttam Szilveszter volt. A bal csuklóján belül egy tetoválás díszelgett: 365. Nem tudtam akkor még, hogy mit jelent. Annyit biztosan tudtam, hogy nem a falunkba valósi.

Egy nap viszont ez a lány odaköltözött a szomszédunkban lévő házba. Egyedül. Az arca viszont nem a magányt, hanem a boldogságot tükrözte. De nem ez volt az érdekes. Hanem a tetkója. Biztos voltam benne, hogy 365, de most 218 volt. Talán újat varratott. De miért pont 218? A 365 okés, hisz annyi napból áll egy év. Na de mindegy.

Erre rá 5 hétre, amikor már nyár volt, anyu megkért, hogy vigyek át neki egy kis jégkrémet és barátkozzak össze vele. Hiszen az a lány is 16, akárcsak én.

- Szia! Nincs kedved eljönni a folyóhoz beszélgetni? Hoztam jégkrémet.

- Szia! Persze, hogy van!

A folyónál:

- És, hogy-hogy egyedül?
- A szüleimnek még van jó pár elintéznivalója a munkahelyükön. Én nem akartam ezt megvárni, így megkértem őket, hogy idejöhessek nélkülük hamarabb.
- Értem. És ők mikor jönnek?
- Szilveszter után.

 Még kérdezősködtem párat. Persze Ő is szintúgy érdeklődött. Nem is kérdeztem a tetkójáról. Most 183 volt. Féltem, hogy rosszat mondok. Általában hetente egyszer találkoztunk. Akkor sem beszéltünk olyan sokat, mégis szinte a testvéremnek éreztem. A kezén a számok pedig mindig csökkentek. Egyre kevesebb és kevesebb volt. De soha nem mertem megkérdezni tőle, hogy miért! 1 hét múlva Szilveszter!

- Szia! Nincs kedved velünk ünnepelni az Új Évet?
- Szia! Sajnálom, de nem mehetek. A szüleim akkor fognak idejönni.
- Oh, tényleg. Bocsánat! Ha majd szeretnétek, nyugodtan gyertek át. Szívesen látunk titeket.
- Köszönjük a meghívást!

Rámosolyogtam, majd elköszöntem. Szilveszterkor a visszaszámlálás után kinéztem az ablakon, mely pont az övére nézett. Sötét volt odabent. Fura. Gyorsan átrohantam. Az ajtó nyitva volt. Csak egy üzenet díszelgett a kopott asztalon az üres szobában.

„Kedves Szomszédom!

Láttam rajtad, hogy nagyon érdekel téged a kezemen lévő szám. Születésem óta egy olyan betegségben szenvedtem, mely megszabta életidőmet. Mikor megszülettem, pont Szilveszterkor, már a kezemen voltak. Akkor pontosan 6205-öt számlált. Ami 17 évvel egyenlő. Az időm pontosan 1 órakor jár le.

Köszönöm, hogy mindig velem voltál!”

15 perc 1 óráig. Vajon hol lehet? Megvan! A folyó! Ha sietek, akkor még megmagyarázhatja ezt a bolondságot. Mikor megérkeztem, ott ült a megszokott helyen.

- Hé! Mi az a hülyeség, amit a levélben írtál?
- Az nem az! – Közben megfordult és felém nézett. Tiszta könnycsepp volt az arca. – Minden igaz, amit ott leírtam. – Majd mosolyra húzódott szája. – Te elfelejtesz engem, én viszont soha Téged! Köszönök mindent!
- Hazudsz! Nem fogsz meghalni! Nem halhatsz meg! Felfogtad?! – kiabáltam vele, a könnyeimmel küszködve.

Az égen ekkor felvillant egy csillag.

- Légy boldog örökre!

Hallottam, de mikor visszanéztem felé,… már nem volt ott. Óriási pelyhekben kezdett el hullani a friss, tiszta, fehér hó. Hazafele a patakokban csordogáló könnyeim az arcomra fagytak. Másnap, mikor felkeltem, olyan… hiányérzetem volt. Nem tudtam miért. Viszont azt a szilvesztert, egy fura, még számomra is rejtélyként szolgáló okból soha nem akartam elfelejteni. És a szomszéd ház. Mintha valami hozzákötött volna. Minden reggel megálltam előtte, olyan tudattal, hogy kijön onnan az a valaki, aki majd visszaadja annak a bizonyos évnek és Szilveszternek az emlékeit.

Örökké várni fogok rá!