14 éves voltam. Kicsit hamarabb léptem a lázadó korszakomba,
mint a többi tizenéves. Egyik este nem mentem haza, mert a közelben volt egy
streetbox. A streetbox egy legális utcai verekedés, ahol a már régen megalakult
bandák a nézők, és olyan mebrek harcolnak, akik valamelyikhez csatlakozni
szeretnének. Én személy szerint nem akartam egyikhez sem, csak jó mókának
tartottam. Mikor odaértem a "válogatás" helyszínére, egy kicsit
megijedtem. Mert végülis ez a streetbox a csapatok toborzóeseménye is egyben.
Imádtam harcolni akkoriban és egész jó is voltam. Mindig egy szegény táblát
akartam kidönteni a helyéről. Beálltam hát a sorba. Mikor már csak egy lépésre
voltam az aréna kapujától, megremegtem egy kicsit. Elémnyújtottak egy papírt,
amit alá kellett írnom, hogy saját felelősségre megyek be oda, és nem
hibáztathatok vagy hibáztathatnak senkit, még akkor sem ha meghalok.
-Na nyomás kisanyám!!!
Hallottam, majd belökött a ketrecbe egy ember. A streetbox egy
kegyetlen "verseny" volt. Nem számított, hogy férfi-e vagy nő, gyerek
vagy felnőtt. Mind egyre ment: nyersz vagy meghalsz. Az ellenfelem egy magas,
hatalmas darab fickó volt. Sajna az erőm nem volt elég ahhoz, hogy legyőzzem. Inkább
kikerültem a támadásait, így ő tett kárt saját magában. Ennek hála győztem.
Mikor már vége volt ennek az egésznek, odajött hozzám egy banda, és
felajánlották, hogy csatlakozhatok hozzájuk.
-Bocsika srácok, de én ezt nem gondoltam komolyan. És amúgy is.
14 vagyok, suliba járok. Nem tudnék mindig veletek lógni. És a priusz sem
hiányzik.
-Mi nem olyanok vagyunk mint a többi. Inkább olyanok vagyunk,
mint egy baráti társaság. Elég, ha csak párszor vagy velünk. És te is jól
járnál vele!
-Mint például?
-Ha valaki szekál, akkor szólsz nekünk és elintézzük. Persze nem
úgy, hogy kinyírjuk vagy megverjük. Vagy bármi baj van szólhatsz nekünk.
Mindent elmondhatsz ami a szívedet nyomja. Otthoni problémák, barátok. Olyanok
lennénk mint egy második család. Na?
-Okés! De most már megyek, mert reggel van és a szüleim biztos
aggódnak.
-Oké. STREEL! 13. sikátor! Este 10! Szia!
-Sziasztok!
Mikor hazamentem, mindent elmondtam otthon, de a szüleim nem
voltak rám mérgesek.
-Nem csináltál semmi rosszat kicsim.
-Igaza van édesanyádnak! Nekünk csak az a fontos, hogy boldog
légy.
Tehát csatlakoztam a STREEL-hez. Az elején nem voltam olyan
sokszor velük, majd egyre többet és többet találkoztunk. Persze a sulit sem
mellőztem és a jegyeim sem romlottak. Sőt, még javultak is. Emellett, még
megtanítottak olyan dolgokra, amiknek a hasznát most fogom a legjobban venni:
szlengek, visszaszólások, önvédelem. Mikor már szépen összekovácsolódtunk,
elkezdtünk mozgolódni. Olyanok voltunk, mint egy modern Robin Hood. A gazdagabb
emberektől loptunk, és az árvaház, öregek otthona és egyéb intézetek
adománygyűjtő ládájába tettük. Egyszer 2 társunk lebukott. Mármint, hogy
kiderült, hogy a STREEL mindig adományozik az árvaháznak. Ezután néhány nappal
az egyik árva kislány és egy idősebb árva kisfiú eljött a területünkre, és
megköszönték az adományokat. És hoztak köszönetképpen nekünk házilag készített
kókuszkockát. Mondták, hogy megtartják a titkunkat. Érdekes volt a STREEL, mert
bár mindenhol ott hagytuk a jeleinket, mégsem köröztették a bandát.
De sajnos, mint minden jónak, egyszer ennek is vége lesz. Az,
aki megölette a szüleimet, feljelentett engem azzal az okkal, hogy én
megkíséreltem az ő megölését. Persze erre semmi bizonyítéka nem volt, na meg
ugyebár ezt az egészet csak kitalálta. Mivel pénzesek voltak, nem is volt
kérdés, hogy rács mögé juttat-e!
-Most mihez akarsz kezdeni? - kérdezte a STREEL vezetője.
-Semmihez... Így is-úgyis veszítek... nincs hatalmam a pénz
felett.
Másnap a bíróságon, mikor épp kimondták volna az ítéletet,
berontott a második családom, és magukra vállalták az egészet. Mivel nem volt
semmi bizonyíték, ezért a beismerő vallomás volt a döntő.
-Nem ő volt. Mi voltunk. És már rég nem a banda tagja. Azt
mondta a perelő, hogy ez egy hete volt. És, hogy Minah a STREEL kendőjét viselte
a fején. Minah-t 1 hónapja kitettük a bandából, mert sokat nyavalygott, és
akkor el is vettük tőle az összes cuccot, ami a bandához kötötte. Már
egyszerűen nem bírtuk ez a kiscsajt.
-Srácok... - néztem könnyes szemmel feléjük.
-Igaz ez? Minah Rose.
Ránéztem a megmentőimre, akik bólogattak, hogy mondjam azt, hogy
"Igen! -Igaz! Minden úgy történt, ahogy ők mondták"!
-Igen!
A bíró ütött a kalapáccsal. Ütött a STREEL tagok utolsó szabad
órája. 2 év szabadságvesztést kaptak. Kint a bíróság előtt:
-Úgy sajnálom srácok.. - bőgtem - minden bajt én hoztam a
fejetekre.. Miért nem mondtátok ti is, hogy én voltam?
-Milyen családtag az, aki feldobja a másikat? Na gyere ide
öleljünk meg!
Mindenki megölelt, én pedig csak sírtam és sírtam és folyton azt
hajtogattam nekik, hogy bocsánat, bocsánat. Mindig volt valaki, aki
meglátogatta őket: árvaházból, öregek otthonából. Mindig vittek nekik normális,
főtt kaját. Persze én is meglátogattam őket minden nap és vittem nekik
édességet, meg amit szerettek. Ahányan voltak, annyiféle étel volt a kedvencük.
Az éven fognak szabadulni. Majd, szeretném őket meglátogatni még
ebben az esztendőben.
-Nos ennyi lenne az én kis egy évem története. Így belegondolva
nem is olyan szörnyű, csak az a része, amikor miattam ülnek 2 évet.
-Nem te tehetsz róla.
Nyugtatgatták Minah-t a srácok, mikor látták, hogy egy árva kis könnycsepp
legördül a gyönyörű pofikán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése