Robot 1.rész

Sziasztok!

Egyhetes kihagyás után újra itt vagyunk.:)

Most egy viszonylag rövid két részes történettel érkeztünk hozzátok.

Reméljük tetszeni fog, jó olvasást! :)

 

 Egy robot vagyok. De ha jobban belegondolok, csak félig vagyok az. Az apám egy őrült tudós volt. Mikor megszülettem, nem tudták eldönteni, hogy élek-e vagy sem. A szívem dobogott, a mellkasom fel és le mozgott. A szemem kinyitottam, viszont a számat és a végtagjaimat már nem tudtam mozgatni. Édesapám megesküdött, hogy bármi áron megment engem. Végül 10 évet arra szentelt, hogy kitalálja, mégis hogyan lehetséges ez. Egyik nap megvilágosodott, és 1 hétig kómában tartott. Ez idő alatt fém alkatrészeket helyezett a csontjaim helyére. Az emberi részeimből csak a felsőtestem maradt meg. Szépen lassan megtanultam magam karbantartását. Mivel használt alkatrészekből épül fel testem nagy része, meg kellett tanulnom a csavarok megerősítését, a fémek cserélését, az olajozást. Apám tudta, hogyha ez kiderül, akkor sokan fájdalmat és szomorúságot fognak okozni nekem. Ezért elkészített egy elixírt, mely minden érzelmet kitöröl belőlem. Ennek hasznát is vettem, mikor elveszítettem őket végleg. Most egy „átlagos” lány vagyok, érzelmek nélkül. Az iskolában nehéz beilleszkednem a közösségbe. A tekintetem mindig üres, arcom pedig semmit nem mutat ki. Nem mosolygok, nem nevetek, nem vagyok szomorú, nem sírok. A titkom viszont senki nem tudja.  És ez nem is baj. Megvagyok egyedül. Nem kell senki társasága.

-Gyerekek a házit párokban kell megcsinálni! Mondom, hogy ki kivel lesz.
Mindenkinek nagy kő esett le a szívéről, mikor megtudták, hogy nem velem vannak.
- Alisa – hallottam a nevem. Már csak egy ember van, akinek nincs párja. Mégpedig… - Leo.
Suli után:
- Hé! Alisa. Hol csináljuk a házit?
- Ha nem gond, akkor csinálhatnánk nálad?
- Nem tudjuk. A szüleimhez jöttek valami fontos emberek. Azt mondták, ne menjek haza míg ott

 vannak.

- Akkor minek kérdezted meg?
- Udvariasságból.
A házam a várostól 20 perc sétára van. Metróval elmentünk a város szélére. A hazavezető utat csendben tettük meg.
- Ülj le a kanapéra. Hozom a cuccokat. Legyük túl rajta gyorsan.
- Okés. – Mondta meglepődve. – A szüleid hol vannak?
- Dolgoznak.
- Értem. Amúgy te miért vagy ilyen?
- Milyen?
-Mindig üres a tekinteted. Nem mutatsz érzéseket. Múltkor belerúgtak a lábadba. Nem is gyengét.       Más a földön fetrengett volna bömbölve, viszont te pókerarccal mentél tovább.
- Van ilyen. Na, csináljuk a feladatot.
Már majdnem végeztünk, mikor a jobb kézfejemet nem tudtam mozgatni. Felpattantam és elindultam a pince felé sebes léptekkel. Ott tartotta régen apám a kutatásaihoz szükséges dolgokat. Most én tartom ott a karbantartásomhoz kellő cuccokat.
- Mi a gond?
- Semmi. – Fordultam vissza a jobb kezemet fogva. – Valamit elfelejtettem. Mindjárt jövök.
- Öhm… Addig én folytatom. – Válaszolta furcsállva a helyzetet.
Lementem és felnyitottam a kezemen a bőrt, hogy meg tudjam olajozni a fémek forgástengelyét. És Leo mindezt a tudtom nélkül nézte végig. Mikor már majdnem befejeztem:
- Mi vagy te?
Ijedtemben kiesett a kezemből a gépolaj.
- Ember!
- Akkor az ott mi? – Mutatott a kezemre. – És ez sem egy normális pince.
- Ehhez neked semmi közöd!
- Mondd el!
- Nem!
- Vajon mi lesz, ha ez kitudódik?
- Nem mered!
- Dehogynem!
Elővette a telefonját és készített egy képet.
- Hmm… Az egész iskola telószáma benne van a mobilomban. Nézzük…
Majd elkezdte bepötyögni az üzenetet.
- Jól van! Elmondom, ha törlöd a képet.
Visszamentünk, mindent kitálaltam neki magamról és befejeztük a feladatot.